Kedves Diákság, Kedves Tanári Kar!
Nem történt még ilyen huszonöt éves lelkészségem alatt, hogy egy tánc- előadás után kelljen megszólalnom. Sejtésem szerint nem sok lelkész van, aki valamikor az életében ilyen helyzetbe kerül. Ráadásul talán elhiszitek nekem, hogy nem vagyok egy táncfenomén, nem értek hozzá; néhány alapon (keringő, twist, rocky, polonéz) túl idegenül mozgok a táncparketten. és amit most láttunk, az nem is átlagos balett, hanem annak is egy különleges ága: a XX. századi tánctörténelem jellegzetes formáihoz tartoznak. Gyerekkoromban a balett szó alatt tüllszoknyás, vékony lánykákat értettem, akik égre emelt kézzel, rezzenéstelenül állnak lábujjuk hegyén. Olyanok, mint egy gótikus katedrális: magasba törő, állandó, mozdulatlan; ugyanakkor kicsit mulatságos is volt a látvány. Mindenesetre teljesen mások voltak, mint én a magam földhözragadtságommal, ügyetlenségemmel. Testileg engem a föld vonzott, őket az ég emelte. Idegen világ. Ugyanakkor azt éreztem, jó lenne felszállni, szárnyalni, legyőzni a gravitáci- ót, legalább lélekben, ha már testben nem lehet. Álmomban gyakran repültem és repülök ma is. De melyik a jobb: felszállni, elszakadni a Földtől, vagy tudomásul venni a gravitációt, azt, hogy ennek a világnak a részei vagyunk? Megpróbáljunk angyalok lenni, vagy tudomásul vesszük, hogy emberek vagyunk? Van egy zenekar, már jócskán középkorú lelkészek és barátaik zenekara, a Kaleidoszpók, amelyiknek az egyik ironikus dala, az Öreg arról szól, hogy milyen rossz megöregedni, és összemérik gyermekkorukkal az öregedést. Ebben éneklik: (Régen) azt néztem, hogy milyen magas vagyok, /(most meg) azt nézem, hogy milyen nehéz vagyok,/akkor minden fölfele húz,/most meg minden lefele húz nagyon. A most látott táncok is arról szóltak, hogy a Földhöz vagyunk kötve- emlé- keztek, hányszor ültek, feküdtek a táncos lányok, mintha jelezték volna: ide vagyunk láncolva. A súly, a lefelé vonzásában történt minden. Ezen a karácsonyon sokszor szembejött velem ez a probléma: a világot el kell-e hagyni, vagy vállalni a földi létet? És karácsonykor egy különös választ kapunk erre. Mert Isten úgy döntött, része lesz ennek a világnak, vállalja a gravitációt, vállalja a földhözragadtságot. Már többször használtam ezt a kifejezést- de nem negatív értelemben. Nem arról van szó, hogy primitívekké, bunkóvá válunk azáltal, hogy tudomásul vesszük evilági létezésünket. Inkább arról, hogy Jézus megszületésekor ez a földi lét a maga súlyával- csodát hordoz magában. Nem az a csodálatos, ami elszakad a valóságtól. Csodálatos dolog lehet remeteként élni távol az embe- rektől, de még csodálatosabb gyerekzsivajban, a nyüzsgő élet kellős közepén. Azzal, hogy Isten e Földre jött a betlehemi gyermekben, ezt a földet tette csodálatossá, és nem bennünket emelt fölé. Jó vállalni önmagunkat egyszerű emberi mivoltunkban, hibáinkkal, ügyetlenségeinkkel, testünk és lelkünk ne- künk nem tetsző részleteivel. Ahogy a lányok tánca pipiskedés nélkül is gyönyörű volt. Úgyhogy most gondolj a melletted, előtted, mögötted ülőre, barátodra, jelenlegi, volt vagy reménybeli szerelmedre, és gondolj magadra! Látod, egyik sem tökéletes. Te sem vagy az, én sem. De Istennek épp ez a nem tökéletes kell. Olyannyira, hogy Ő felvette ezt a sorsot, a te sorsodat, az emberi létet- ezáltal tette széppé. Jézus fényénél mi is szebbek lettünk. Ámen.
